Beszélni muszáj!

Más szemmel látom már a kommunikációt. Másképp egy beszélgetést. Régen, amikor magyar szakon tanultam az egyetemen csak bebifláztam a különböző meghatározásokat, definíciókat a kommunikációról, a beszédről és a magyar nyelvről. Olyan távolinak és megfoghatatlannak, személytelennek tűnt. Csak tananyag volt. De változnak az idők.  Akkor érzi az ember a dolgok igazi értékét, ha nélkülöznie kell. Szépen beszélni a legegyszerűbb dolog. Ezt gondolják sokan. Az emberek csak hanyagságból, az időtakarékosság miatt nem figyelnek és elharapják a szavak végét, vagy összemosnak egy-egy szókapcsolatot, vagy egyszerűen csak hadarnak. Luxus! Pedig másoknak ez komoly erőfeszítésbe kerül. Nem szabad ilyen mostohán bánnunk a nyelvvel. Hiszen ez párbeszéd két ember között. Ezen múlik, hogy meg tudjuk-e érteni egymást, vagy értetni magunkat. Tehát van tétje. Lehet mellé gesztikulálni is, ami kiegészíti mondanivalónkat, de kiegészíti és nem helyettesíti. Sokszor használjuk beszélgetés közben a következő kifejezéseket: nem találom a megfelelő szavakat… vagy nem jön a számra, nyelvemre... És mi van, ha tényleg keresni kell? Mert nem tudom magam kifejezni, megfelelően. És ez a kevés önbecsülésemnek aztán végképp nem tesz jót. Sőt…Ilyenkor már nem az a kérdés, hogy az ember meg tud-e tanulni egy idegen nyelvet. Mert a magyar is idegenné válik. És ha nem is elölről, de tanulni kell és rengeteget gyakorolni. Az emberek pedig vagy megértők, vagy sem. Akkor viszont jönnek a sajnálkozó pillantások és azokat már szavak nélkül is értemL