mindenféle gondolatok

- Hallod, kislányom? - kérdezem negyedszer. Füle botját sem mozdítja, hiszen éppen kedvenc sárkányait abajgatja a hülye számítógépen. Kellett nekem, én mutattam meg neki... Azért, még egy ötödik próbát megér:

- Lucaaaa!

Az idén a legértékesebb ajándékot adtuk egymásnak a családommal. Időt. A hétköznapoktól eltérően, időt szántunk egymásra és nagyokat beszélgettünk. Idén a karácsony nálunk nem az ajándékokról szólt. Régi történeteket meséltünk egymásnak, igaz, hogy már párszor hallottuk mindet, de most mégis új köntösben, valahogy máshogy hatott. A régi tanúságos és érdekes történetek között azonban akadt egy különleges, új is. Vagyis a szüleimnek új, mert én, mint a nagypapám legfőbb szövetségese, már tudtam róla.

Szeretem Miskolcot! De tegnap fekete kalapban voltam. Nem értik ugye? Én sem értem!

Ismeretségünk nem újkeletű. Akkor találkoztam vele először, amikor első gyermekemet vártam. Számtalan új érzés, a testem változása és egy megmagyarázhatatlan aggodalom miatt bukkantam rá. Megnyugtatott, hogy tudja a választ mindenre, sőt még attól is többre…

A kommunikációnak egy rendkívül lényeges eleme a figyelem. Ritkán érzi jól magát az ember egy olyan beszélgetésben, amelyben a másik fél nem figyel ránk. Nyilván mindannyian ismerünk olyanokat, akik csak gesztusértékkel tesznek fel kérdéseket, a választ pedig már aligha hallják meg. Egyúttal ők azok, aki önmagukról viszont végeláthatatlanul szeretnek mesélni. Mennyire ellenszenves, nem?  Jól kérdezni annyi, mint sokat tudni – tarja a mondás.  Márpedig, ha kérdeznek, az ember válaszol is.

Bőven túl vagyok már a tizenötödik munkahelyemen. Addig számoltam, aztán elvesztettem a fonalat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem semmi nem jó, csak azt, hogy pályakezdőként az összes hülyeséget elkövettem amit csak lehet, ugyanis az első tizenegynéhány melóm a zsenge tizennyolc-huszonkettő éveimre datálódik. Azt hiszem, csak harangot nem öntöttem ezen időszak alatt. Aztán megtaláltam az igazit. Mármint a szakmát, amit szívesen tanultam, gyűrtem, csináltam, sirattam.

Az elmúlt alkalmakkor azt fogalmaztuk meg, miként használjuk a szavakat.  Tudunk-e a szavak által érdekesebbé, színesebbé, magabiztosabbá válni. Az őszinte szavak után vágyódunk, de honnan tudjuk, hogy az a szeretlek, vagy az a bocsánat, valóban az, ami. Az ember nem csak szavakkal kommunikál.  A nyelvi jeleken kívül használjuk például a kezünket. Gondoljunk csak arra, hogyan telefonálunk, hiába nem lát a másik. Nekem kimondottan problémát okozna, ha beszélgetés közben lekötöznék a kezemet, ahogy nehezen leszek úrrá a mimikámon is.

Azt mondja Sheldon: "Különben is mindig tudhatjátok mikor viccelek, mert utána mondom, hogy Bazinga! " Sheldon az idegesítő és egyben roppant mókás főszereplő a The Big Bang Theory, alias Agymenők című Comedy Central-on futó sitcomban. A sorozat a kedvencemmé lett, talán kicsit nagy a kontraszt így, hiszen az előző kedvencem a Walking Dead volt. Ma meg is fogom kapni az első Bazingás pólómat Zsófitól! Ajiba. De nézzük csak meg Sheldon és az átlagember (magam is az volnék) közötti hasonlóságot. Mármint kommunikációs szempontból. ... öööö ... nincs.

Idegen nyelv? Angol. Vagy német. Nincs jobb ötletem. Ha körbenézek kis hazánk szomszédságában, nem lehet jobb ötletem. A szláv nyelvek jók - például az orosz -, de ha nem a saját nyelvterületükön használjuk azokat, bizony fabatkát sem érnek. Az orosz megérti a lengyelt, a szlovákot, horvátot, szerbet, ofkórsz az ukránt. Viszont az osztrák sógoréknál, esetleg a németéknél már legfeljebb csak egy érdekes arckifejezés lehet a reakció az általam is négy évig tanult nyelvre. Ilyenkor jöhet a pantomim. Vagy, az angol. Vagy a német. Nincs jobb ötletem. Angol sógorom van, angol szülőkkel.