Figyelem! Figyelem!

A kommunikációnak egy rendkívül lényeges eleme a figyelem. Ritkán érzi jól magát az ember egy olyan beszélgetésben, amelyben a másik fél nem figyel ránk. Nyilván mindannyian ismerünk olyanokat, akik csak gesztusértékkel tesznek fel kérdéseket, a választ pedig már aligha hallják meg. Egyúttal ők azok, aki önmagukról viszont végeláthatatlanul szeretnek mesélni. Mennyire ellenszenves, nem?  Jól kérdezni annyi, mint sokat tudni – tarja a mondás.  Márpedig, ha kérdeznek, az ember válaszol is. Fontos megjegyezni, nem holmi kérdőre vonásokról, kifaggatásokról, rosszindulatú pletykagyárasok átlátszó kérdéseiről van szó. Engem, ha valaki jól kérdez, szinte észrevétlenül nyílok meg előtte. Utólag persze néha bánom, de ez a másik dicsősége és ezt nem is vitatom el tőle. Milyen sokat tudhatnak ők, jóval többet, mint mások. Pedig egyszerűen csak őszintén figyeltek, nem felszínesen vizslattak, nem meggyőzni akartak, csak figyeltek. A minap egy fiatal újságíró előadásán voltam. Weiszer Alinda Magyarország egyik Prima Primissima díjas riporter-műsorvezetője. Záróra című műsorában megannyi híres embert, különböző területek szaktekintélyeit, tudósokat, orvosokat, színészeket, zenészeket kérdezett 50 percben. A műsor már nincs képernyőn, amit én rendkívül sajnálok. Hihetetlen mélységekig jutott el beszélgetőpartnereivel. Egyszerűen azért, mert figyelt. Milyen gyakori ennek az ellentéte, amikor szabályosan drukkolok a vendégeknek, hogy el tudják mondani, amit szeretnének. Igazán rutinosnak kell ahhoz lenniük, hogy tőmondatokban is tudják közölni mindazt, amit szeretnének. Csak keveseknek megy. Ezekből a beszélgetésekből nem is tudok meg semmit. Ezeket a pillanatokat én csak időkitöltésnek hívom. Müller Péter szavait idézve: “Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”