Lépten-nyomon szembejönnek a reklámok. Plakátok, szórólapok, rádió spotok, boltok kirakatai hirdetik, hogy „VEGYÉL MEG!”.
Próbálunk ellenállni a kísértésnek, de előbb-utóbb beadjuk a derekunkat, mondván: „Erre szükségem van”, vagy „Most akciós, így rengeteget spórolok, ha megveszem!” De mi lesz a sok-sok megvásárolt holmival?
Madarat tolláról, embert barátjáról – tartja a közmondás. Mit is jelent ez? Csak annyit, hogy nem csak külsőnkkel, viselkedésünkkel, hanem baráti körünkkel is kommunikálunk.
Gondoljunk csak bele, hogy belépünk egy szórakozó helyre. Ha egy tag ordenáré módon viselkedik, akkor az egész társaságra rányomja a bélyeget. Tehát mindenki megveti őket, és legszívesebben kitessékelnénk az egész bandát. Pedig csak egy ember okozott problémát, de mi az egész bagázst kiközösítjük. Mondván, mindenki a hozzájuk hasonlóval barátkozik, akkor a többi sem lehet különb.
- Hallod, kislányom? - kérdezem negyedszer. Füle botját sem mozdítja, hiszen éppen kedvenc sárkányait abajgatja a hülye számítógépen. Kellett nekem, én mutattam meg neki... Azért, még egy ötödik próbát megér:
- Lucaaaa!
"A tükör előtt állok és iszonyú a látvány...." mondá a Rapülők anno. Rám igaz ez ma is, bár nem bámulok mint, egy ma született bárány. Pontosan tudom mit látok, az hogyan került oda, és kábé 10 éve már, hogy a csapóajtó nem tud orrba vágni: a dudor - amit máskor csak pocaknak neveznék - megvéd. Tehát fogyókúrázni kéne és az esetemben ez azt jelentené, hogy amit eddig műveltem evés gyanánt az erősen elfelejtendő. A kérdés csak az, hogy hogy jutottam idáig? Azért lettem ekkora, mert rosszul kezdtem táplálkozni, vagy azért kezdtem rosszul táplálkozni, mert csak így tudtam megoldani?
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem. (Petőfi Sándor)
Valentin Nap van. Nekünk, magyaroknak, Bálint-nap, vagyis a szerelmesek ünnepe. A legnagyobb közösségi oldalt már napokkal ezelőtt, valósággal elárasztották, az angol és magyar feliratú lufikról, bögrékről és mindenféle ajándéktárgyakról készült fotók képei. Ha tehát valaki szereti ezt a napot, annak is teljesen elvegyék a kedvét a giccses, csicsás, gejl képekkel. Tipikus szerelmes idézetekkel melyeknek szinte semmi közük sincs sem a magyar, sem a világirodalom szép, szívhez szóló költeményeihez. És most nem a rosszindulat vagy az irigység beszél belőlem.
Az idén a legértékesebb ajándékot adtuk egymásnak a családommal. Időt. A hétköznapoktól eltérően, időt szántunk egymásra és nagyokat beszélgettünk. Idén a karácsony nálunk nem az ajándékokról szólt. Régi történeteket meséltünk egymásnak, igaz, hogy már párszor hallottuk mindet, de most mégis új köntösben, valahogy máshogy hatott. A régi tanúságos és érdekes történetek között azonban akadt egy különleges, új is. Vagyis a szüleimnek új, mert én, mint a nagypapám legfőbb szövetségese, már tudtam róla.
Szeretem Miskolcot! De tegnap fekete kalapban voltam. Nem értik ugye? Én sem értem!
„Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek…” (Biblia)