Mégis egy nyelvet beszélnénk?

Úgy általában véve szeretem az embereket figyelni, szeretek ismerkedni, beszélgetni. Érdekesnek találom őket, legyenek bármilyenek. Kimondottan élvezem, ha nem azonos gondolkodású, származású, identitású emberrel társalgok. Ennek dacára komoly kihívást jelentett néhány évvel ezelőtti nyaralásunk. Egy horvát kempingben volt szállásunk. Aki aludt már egymás mellé elhelyezett lakókocsiban, annak nem kell részletezni, nagyon fura élmény, amikor hallod egy család reggeli szokásait, vagy egy népes társaság önfeledt szórakozását, vagy éppen a horkoló sátrakat. Némelyik kimondottan bosszantó tud lenni, de izgalmas. Egyik hajnali ébredésemkor végighallgattam a nyitott ablakomtól mindössze másfél méterre beszélgető szlovén párt. Még jó, hogy nem értettem belőle semmit. Így kimondottan altató hatása volt a társalgásuknak. A hangsúlyokból tudtam, valami hétköznapi témáról vitáznak.  Barátságosak voltak, bizonyítékul kedves mosolyok közepette invitálták meg Lucát, mindjárt hatéves kislányomat, hogy etesse meg jégkrémmel a kutyájukat.  Mikor átléptük a telekhatárt, ami tényleg csak egy lépés volt, minden gesztusukkal nyitottak felénk. Pedig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Talán még jobban megkedveltem volna őket, ha nem sepregetne minden hajnalban.

A valódi kihívást azonban a közös mosdó jelentette. Na itt találkozik össze tényleg mindenki. Minden reggel ugyanazok az arcok. Egy meglehetősen intim helyzetben. De mindenki kommunikál a másikkal. Ki így, ki úgy. A gyerekek láthatóan élvezik, hogy más nyelven beszélnek a „lakótársak”. Egy barna mély hangú horvát kislány különösen emlékezetes marad. Nagyon tetszett neki a Lucával való párbeszédem, mindig szemmel kísért minket. Talán szeretett volna velünk barátkozni, de a nyelvi akadály ebben meggátolta. De igazából mégsem, hiszen ahogy teltek a napok egyre közvetlenebbek lettünk egymással. Megmutatta milyen fogkeféje van, vagy például mit szerzett a tengerparton. Szavak nélkül összebarátkoztunk, csakúgy mint az idősebbekkel. Akik tényleg nem hiszik el, hogy hiába mondják lassabban, hogy elfogyott a meleg víz, attól nekem még mindig homályosak a bonyolult mondatszerkezetek. De végül mégis megértettük egymást.

Egyszer Luca a mellettünk lévő sátorban lakók biciklitartóját fellökte. Figyelmes lettem rá én is, mert elég nagyot szólt. Ráadásul szinte menetrendszerűen összekoszolta magát, naná, hogy a zuhanyzás után, mint előtte már jó párszor. Utána szólt a 60 év körüli hölgy. Luca egy mukkot sem értett, csak próbált gyorsan eltűnni a helyszínről. Valószínű érdeklődött, nem ütötte-e meg magát. Innentől vált nagyon izgalmassá a beszélgetésük. Luca csak szajkózta, hogy „sorry”, a nő pedig csak hahotázott. Tetszett neki Luca, ahogy próbálja kivasalni a helyzetet. Emiatt ő is többször elmondta: „ no problem”!. Újabb ismerkedés kipipálva, pedig három szóból állt.

Ötödik alkalommal voltam idén nyáron a kempingben és mindig jó élménnyel térek haza. Sokat tanul az ember arról, miként lehet együtt élni ilyen közel egymáshoz. Nem azért kedvesek egymással az emberek, mert valaki, valakinek fizetett és nem is azért, mert muszáj, hanem csak úgy. És én a „szavak embere”, az állandóan trécselő, feleselő, csacsogó ember kijelentem: néha túlértékeljük a szavakat.