Ne lopj!

Ne lopj! –  ez a tízparancsolat egyik tételmondata. És ha ez így van, márpedig így, akkor be kell tartani. De mi van, ha az ember nem szándékosan követ el bűnt?! Nem szándékosan veszi el mások tulajdonát?! Ez a kérdés akkor jutott eszembe, amikor édesapám hazaérkezve valahonnan tele tömött zsebbel ér be az ajtón, tele a zsebe „zsákmánnyal”. A magyar nyelv legkülönfélébb szókapcsolatait alkotja meg, a legkülönbözőbb stílusban és ez fel sem tűnik neki. De abban biztos vagyok, hogy nincs egyedül. Magamon is megfigyeltem, hogy ha erősebb karakterű emberekkel beszélgetek, hazaviszem a szófordulataikat vagy egy társaságban, az ott elhangzó szavak lesznek dominánsak még pár óráig. Mindig, mindenhol ragad ránk valami.   Így tudjuk, már az első percben egymásról, mikor, kivel és miről beszélgetett a másik. És sajnos esendők vagyunk, mert ebbe a folyóba többször is bele lépünk. Mindig lopunk egymástól, szavakat, kifejezéseket, sőt még stílust is néha. És a közelállók vannak a legnagyobb veszélyben, családjaink és a barátaink. Még őket sem kíméljük. Minél szorosabb a barátság, minél nagyobb a rokonszenv, annál nagyobb az esélye a sílusválásnak. Ettől még nem fenyeget az a veszély, hogy egy idő után az egész ország egy stílusban és egy szókészlettel operál, mert ez csak ideig- óráig tart, utána mindenki visszaáll a saját szóhasználatára.  Hisz csak egy ideig jó más tollával ékeskedniJ