Összeverbuvált barátság, kölcsön család...

„Keresd azoknak a társaságát, akik az öröm óráiban melletted vannak. Mert az ő lelkükben nyoma sincs a féltékenységnek vagy irigységnek: csak boldogok, ha boldognak látnak téged.”(Paulo Coelho)

Vannak olyan élethelyzetek, amikor a sors összehozza az embereket. Lehet, hogy más szituációban fel sem figyeltünk volna egymásra, de egy ideig, valami miatt egymáshoz tartozunk, Pl. ugyanakkor éltünk meg dolgokat vagy ugyanúgy, ugyanott. Mondjuk ki: egyszerre voltunk betegek egy kórházban. Lehet, hogy teljesen eltérő a stílusunk, a személyiségünk vagy az ízlésünk, de egy közös volt bennünk: bajban voltunk. Nagy bajban. Érdekes, ugyanúgy tudtunk egymásért izgulni, mint családtagjainkért, barátainkért, szeretteinkért. És igen, barátok voltunk. Féltünk, egy nyelvet beszéltünk. Volt néhány alkalom, amikor a szüleim nem tudtak bejönni hozzám a kórházba, a távolság miatt, de úgy érezhettem, hogy minden látogatási időben hozzám is jön valaki. Mások családtagjai és ismerősei az enyémek is lettek. Nagyon furcsa érzés, de akarva akaratlanul beleláttunk egymás életébe,  közösek voltak a témáink, még a szóhasználatunk is. Sőt! Lettek közös vicceink , amiken ugyanúgy tudtunk nevetni, mint közeli ismerőseinkkel. Ha pedig elmentek a látogatók, még jó ideig szolgáltattak beszédtémát. Aznap, de még másnap is. Kölcsönkaptam egy, kettő, három….. családot!