szo-szo...

Más szemmel látom már az emberi beszédet. Másképp  a társalgást. Az egyetemen egykor megtanultam a különböző meghatározásokat, definíciókat a kommunikációról, a beszédről és a magyar nyelvről. Olyan távolinak és megfoghatatlannak, személytelennek tűnt. Csak tananyag volt. De változnak az idők.  Akkor érzi az ember a dolgok igazi értékét, ha nélkülöznie kell. Szépen beszélni a legegyszerűbb dolog. Ezt gondolják sokan. Az emberek csak hanyagságból, időtakarékosság miatt nem figyelnek és elharapják a szavak végét, vagy összemosnak egy-egy szókapcsolatot, vagy egyszerűen csak hadarnak. Luxus! Pedig másoknak ez komoly erőfeszítésbe kerül. Nem szabad ilyen mostohán bánnunk a nyelvvel. A párbeszéd két ember között fontos. Ezen múlik, hogy meg tudjuk-e érteni egymást, vagy értetni magunkat. Van tétje. Lehet olykor gesztikulálni, ami kiegészíti mondanivalónkat, de nem helyettesíti. Sokszor használjuk beszélgetés közben a következő kifejezéseket: nem találom a megfelelő szavakat… vagy nem jön a számra, nyelvemre... De mi van, ha a gördülékeny beszéd valakinek gondot okoz? Ha nem csak pillanatnyi rövidzárlatról van szó? Akkor  jönnek a sajnálkozó pillantások és azok már szavak nélkül is  egyértelműek…