Póczos Niki blogbejegyzése

Sok idő eltelt, míg kórházban voltam és a munkahelyemen nem. Régebben a nap nagy részét ott töltöttem. Tisztázottak voltak a viszonyok, ki a főnök, ki a beosztott, ki kinek van alárendelve. Azóta sok minden változott. Beosztottakból vezetők lettek és fordítva. A régi hangnem, amiben eddig beszélgettünk már, idejét múlt. Sőt a megszólítás is. És jöttek új emberek, akikkel kapcsolatban, csak a többiek viselkedése irányadó számomra. Ha ők tegezik, akkor én is, és ha ők magázzák, akkor én is.

Más szemmel látom már a kommunikációt. Másképp egy beszélgetést. Régen, amikor magyar szakon tanultam az egyetemen csak bebifláztam a különböző meghatározásokat, definíciókat a kommunikációról, a beszédről és a magyar nyelvről. Olyan távolinak és megfoghatatlannak, személytelennek tűnt. Csak tananyag volt. De változnak az idők.  Akkor érzi az ember a dolgok igazi értékét, ha nélkülöznie kell. Szépen beszélni a legegyszerűbb dolog. Ezt gondolják sokan.

„Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.” (Márai Sándor)

Vannak olyan élethelyzetek, amikor a sors összehozza az embereket. Lehet, hogy más szituációban fel sem figyeltünk volna egymásra, de egy ideig, valami miatt egymáshoz tartozunk, Pl. ugyanakkor éltünk meg dolgokat vagy ugyanúgy, ugyanott. Mondjuk ki: egyszerre voltunk betegek egy kórházban...

Vannak szavak melyeket elcsépeltünk (köszönöm) vagy bizonyos szituációkhoz, élethelyzetekhez kötünk (szeretlek, hiányzol). Ezt nem tartom helyesnek. Miért, nem mondhatja egymásnak két barát, hogy szeretlek? Miért csak a szerelmesek kiváltsága ez? A köszönöm szó pedig már csak úgy kiszalad a szánkon. Kiszalad, amikor a postásnak megköszönjük a levelet vagy a boltban, a visszajárót…

Kiss Alicia: Tanulható-e a szép beszéd? című blogbejegyzése elgondolkodtatott.  Számomra ugyanis nem az a kérdés, hogy a szép beszéd tanulható-e, hanem egyáltalán a beszéd tanulható-e? Elsőre én is határozott igennel válaszolnék és még csak a kérdést sem érteném, de! Gyerekkorban teljesen egyértelmű, hogy az ember magába szívja anyanyelvét, népe szóhasználatát, környezete szófordulatait. Ezzel együtt pedig megtanulja a nyelvtant és a helyes beszéd szabályait. De mi a helyzet később? Például egy trauma, vagy egy baleset után, ha épp a beszédközpont sérül!? Akkor mi a teendő?